Prológus

Üdv! 

Először is, szeretnék mindenkinek szép estét kívánni. Másodszor pedig, így estére megérkezett a Prológus, amihez jó olvasást, és remélem tetszeni fog nektek! 

A véleményeteket várom megjegyzésben, ha rossz, ha jó, mindegyik érdekel! :)
További kellemes nyarat mindenkinek!

Következő fejezet: 2017. július 23.

Ölelés: Sandra

______________________________________________________________________________

00

 * Inverness - 53 évvel a Loch Ness-i eset után *

* Dávid *

            Komótosan ballagtam a kedvenc büfém felé reggeliért. Csak a sétabotom kopogása törte meg a csendet abban a szűk utcában, amiről kiérve a zsibongó főútra érkeztem. A túloldalról már idáig elérződött a frissen sült csirkemell és a burgonya illata a pékség melletti étteremből. Körbenéztem: az út tele haragos, türelmetlen sofőrökkel és hangosan búgó, káros anyagokat kieresztő járműveikkel, és persze a járdán léptüket szaporán szedő aktatáskás, középkorú fiatalokkal, akik a munkába igyekeztek. A sofőröket sosem értettem, hogy miért nem tudnak megmaradni a hagyományos utazási módoknál; séta, bicikli, futás. Mind egészséges, és ezzel legalább a környezetet sem szennyeznék vele. Mindez csak egyszerű emberi logika kérdése.

 — Jó reggelt kívánok, Dávid bácsi! — köszönt egy mellettem elviharzó, huszonéves egyetemi diák, akit még talán biológiából taníthattam pár évvel ezelőtt. Én csak mosolyogtam egyet, majd folytattam az utamat a zebráig. Vártam, amíg a lámpa pirosról zöldre váltott. Gyorsan szedtem a lábam, át a kijelölt helyen, és onnan egyenesen be is tudtam sétálni a pékségbe. Amint beléptem, egy hatalmas pult tárult elém, ami tele volt finomabbnál finomabb, még szinte gőzölgő süteményekkel. Előttem egy édesanya, édesapa és egy haragos arccal felém forduló kisfiú állt, kicsit könnyes szemmel. Az üzletnek tipikus pékség illata volt: mindenféle kalács, töltelékes sütemények illata töltötte meg a helyiséget. Kinézetre sem volt sokkal másabb, csak éppen a hatalmas plakátokon virító színes képek köszöntek vissza a betévedőkre. A pulthoz fordultam és ránéztem az egyik fiatal felszolgáló nőre, majd magamhoz hívtam.

— Jó reggelt, uram! — mosolygott kedvesen, amire én csak aprót bólintottam. — A megszokottat, vagy valami különlegeset? — kérdezte.

— Magára bízom, kisasszony. — A lány csak bólintott és már nyúlt is a zacskóért, hogy belerakja a reggelimet. Mivel minden reggel idejövök, nem volt nehéz kitalálni, hogy mit is szeretnék. Egy pohár frissen lefőtt kávé landolt a kezemben pár perccel később és a zacskóban pedig a különleges pizzás szósszal töltött tészta. A kiszolgálóm pontosan tudta, hogy ma reggel mire vágyom, mondjuk tőlem már megszokhatták. Odaadtam a pénzt és leültem az egyik üres asztalhoz, vagyis csak ültem volna, de két fiatal, egy fiú és egy lány elfoglalta a helyemet.

 — Sziasztok, szabad ez a hely? — A két fiatal meglepetten kapta fel a fejét. Már láttam őket itt, és elég szimpatikusnak tűntek már akkor is.

 — Természetesen, foglaljon helyet nyugodtan — mondta a lány és kedves, széles mosoly húzódott a szájára. Köszönet helyett bólintottam, a botomat neki támasztottam az asztalnak és leültem. Kicsit körbenéztem: a fiataloknak egy-egy hatalmas túrafelszerelése volt, az asztal közepén pedig egy térkép hevert csupa piros jelölésekkel. Kíváncsian figyeltem, hogy milyen útvonalak voltak bejelölve a papíron, közben pedig falatoztam és néha belekortyoltam a pohárba töltött kávémba is. Aztán amikor a utolsó falatnál tartottam, megakadt a szemem az végsőnek megjelölt állomáson, ami a Loch Ness-i tó volt. Hamar le is nyeltem a maradékot és meg is kérdeztem:

 — Jól látom, hogy az ott a Loch Ness-i tó? — néztem először a fiúra, majd a lányra meglepetten. A két fiatal rám meredt és mosolyogva kérdezték:

 — Igen, talán tud valami a vízi szörnyről? — csapott rögtön a közepébe a lány és nagy szemekkel nézett rám.

 — Talán többet is, mint kéne — mondtam, és megfogtam a kávémat majd megittam az utolsó pár kortyot is. Mindketten zavarodott arccal bámultak rám, nagyokat pislogtak. A fiatalember megigazította a pólóját és visszafordult a jegyzeteihez, a lány pedig füle mögé tűrte a haját, és még mindig tágra nyitott szemmel figyelt rám.  Láttam, ahogy szemével végigmérte idős arcom, és hogy a szeme megakadt a szürke, már majdnem teljesen ősz, kicsi, de mégis jól látszódó borostámon. Aztán egy hirtelen mozdulattal elfordította a fejét és tanulmányozni kezdte ő is a füzetet. Nem tudtam, mire várnak — vagyis csak gondoltam, de biztos nem voltam benne —, hogy egyáltalán mit mondjak nekik. Még soha senkinek nem meséltem el a történetet, csak a családtagjaink tudják. Ismét körbenéztem: mintha megállt volna a levegő a helyiségben, kezdett melegem lenni, és egy pár izzadságcsepp folyt végig a homlokom oldalán a fülkagylóm mellett.  A tenyerem is fénylett, ahogy rávilágított a mögöttem levő ablakból áradó fény. Olyan érzésem támadt, mintha a pékségben minden szempár rajtam merengene.

 — Jól tetszik lenni, uram? — nézett rám a fiú aggódó tekintettel. Bár semmi nem volt rendben a fejemben, mégis rábólintottam.

 — Tudni szeretnétek valamit a tóról, gyerekek? — Erre a mondatra széles mosolyra húzódott a szájuk.

 — Igen, mindent, amit maga tud, és a vízi szörnyről is — mondta határozottan a fiú és elővett egy füzetet, majd egy tollat. Gondolom én, jegyzeteléshez készült elő. A lány a két kezével állánál támasztotta a fejét és engem nézett. Látszólag a fiú sokkal felnőttesebben, komolyabban viselkedett, mint a mellette ülő partnere.

 — Előbb meg szeretném tudni, hogy hogyan is szólítsalak benneteket — vetettem tekintetem egyikről a másikra.

 — Én Karen vagyok — mondta —, ő pedig a bátyám, Paul Frewen. — Pár pillanatra lecsuktam a szemem, és elgondolkoztam. Biztos, hogy érdekli őket egy ilyen történet, és ha igen, mit akarnak a tónál? Viszont ezeket a kérdéseket gyorsan elhessegettem a fejemből. Ráérek majd akkor, ha vége lesz a mesedélelőttnek.

 — Nos, kedves Karen és Paul. Minden ötvenhárom évvel ezelőtt kezdődött. Hallottatok már arról a háborúról, ami az oroszok és a skótok között tartott több éven át?